Bevallom, amikor beültem a második premierre, nem tudtam, hogy milyen problémák voltak a bemutatót megelőzően. Perrel fenyegetés, sértődés, cikk a Magyar Nemzetben ‹ http://www.mno.hu/portal/699678 ›, válasz az Opera honlapján... Szerencsére a bemutatón ebből semmi sem érződött.

Strauss operát nézni egyébként sokkal durvább, mint Wagnert. Hömpölygő dallamok és hosszú szövegekek, amelyeken persze működik a dallam, de azért ez ember elnyom néha egy ásítást.

Nem fogom elmesélni a történetet és elemezni, talán elég annyi, hogy a szövegkönyv izgalmasan és jó ízléssel gyúr össze Mozartot és Moliere-t és igazi Shakespeare komédiát.

Tim Burton az operában

Jó ötlet, hogy - a szerzői utasítások ellenére - nem rizsporosak a jelmezek és a díszletek, a rokokó helyett huszadik század eleje és a szecesszió köszönt minket, amint felmegy a függyöny. Viszont sajnos nem egy szoba, hanem inkább egy belső udvar hatását kelti a díszlet, ami ráadásul a második felvonásban is - kicsi változtatásokkal - de ugyanaz marad.

Nem akarom lelőni a poént, de a harmadik felvonásban megbocsátok az első két színért. Tim Burton filmjei és a Picasso Kalandjai is megidéződnek hirtelen, izgalmas abszurd képeket és hangulatokat kapunk.

Brueghel-szerű rendezés

Nagyon nem szeretem azokat a rendezéseket, amikor az operisták, akik éppen nem énekelnek csak álldogállnak üresben. Szerencsére erről itt szó sincs. Andresj Zagars amit lehet, feltölt cselekménnyel, hogy mindig lehessen mit nézni. Így persze az ember vagy a feliratról marad le, vagy valamelyik kis gegről, de sokkal inkább ez legyen, mint hogy meredten álló kóristák hada nézzen velem farkasszemet. Az első felvonásban persze talán túljátszott, ahogy Mester Viktória próbál egy úri fiút játszani, aki azt játssza, hogy szolgálólány, de végül inkább hozzáad az élményhez, mintsem elvesz.

Az operajátszás egyébként egy fura műfaj. Hiszen a nadrágszerepeknél általában gyönyörű hangú és szép, nőnek kell azt játszani, hogy ő fiú, ráadásul ezt a fiatal fiút egy csomószor beöltöztetik nőnek. Ez színészileg nem egyszerű feladat még prózában sem, a dalszínházban pedig szinte mindig kilóg a lóláb. De ki tudja miért, az operát kedvelők ezt elnézik.

Remek szereplők

Nem tudom, mi volt a pontos probléma és miért kellett szereposztást váltani, de igazából nem is érdekel. Az általam látott bemutatón minden szereplő remekelt. Jó volt a bárónét alakító Sümegi Eszter, a második felvonástól kezdtem kedvelni a Octavian szerepében Mester Viktóriát, Hajnóczy Júlia pedig Sophie-ként teljesen levett a lábamról mind játékban, mind hangilag.

Lars Woldt, az importált Ochs báró is inkább a második felvonásra lett igazán - hogy is mondjam - genya. Utálható, megvethető karakter, akihez nem akarunk hasonlítani.

Külön szeretném kiemelni azt a jópár kis szereplőt, akik megkeserítették a grófnő életét, de vidámabbá tették a miénket. Jól rendezett és jól játszott figurák ők.

Ó és még egy: a tábornagyné fekete háziszolgája azért különösen vicces, mert nem akar játszani. Bejön, megcsinálja, amit mondtak neki és kimegy. És ez nagyon jól áll az előadásnak. Legalább annyira, mint amikor az Orpheuszban elkezdenek diszkózni...

De ez egy másik poszt lesz.

Elfordítva

És hogy mi az elfordítottság?

Tessenek megnézni az operában! A megoldás a színpadon lesz. Ha osztályozni kellene, akkor a hosszú, Strauss opera nálam 10-ből 8-at kapna.