A régi számok jó játékszerek, ráadásul a közönség is szereti őket, szóval azt gondolhatjuk, megvan a tuti, amikor ilyenekhez nyúlnak a zenészek. Az, hogy az anyag jó lesz-e sok dolgon múlik. Például azon, hogy a zenészek mit gondolnak a régi számokról, vagy hogy gondolnak-e egyáltalán valamit, vagy csak csinálnak egy lemezt, engedve a trendeknek. Palya Bea és Gryllus Samu szerencsére gondolkodik és teret enged mind a zenének, mind a gondolatoknak, de ettől még nem lesz jó a lemez.

Amikor először olvastam a lemezről és meghallgattam az indavideón az első dalt, akkor hatalmasat csalódtam: azt éreztem, hogy az egyik kedvenc előadóm egy lerágott csontot talált meg... A Csík Zenekar, a Budapest Bár és még ki tudja kik után nagyon-nagyon fura kijönni egy ilyennel. Úgy is mondhatnánk, gáz.

Most itt a lemez, hallgatom. Elsőre csak a felületes léptetés volt. Kerestem hogy tetszik-e belőle valami. Nem igazán. Illetve, de: az "Én nem akarok férjhez menni..." már elsőre is izgalmas. 

Most sorban hallgatom a rengeteg track-et, ami teli van kisebb-nagyobb viccekkel, zenei és más ötletekkel. Az anyag - sajnos vagy szerencsére - figyelmet kér. Nem lehet csak úgy betenni háttérnek, mint a Budapest Bárt, mert akkor érthetetlen. Le kell ülni és hallgatni.

És még így is kicsit túl sok vagy túl kevés. Túl szerteágazó, túl zeneszerzős, túlgondolt. Túl, túl, túl. Ez persze lehet előny is, de én emiatt jelenleg nem szeretem. Még akkor sem, ha kellemesen palyabeás az egész.

Ráadásul minden híresebb magyar számból hallottam már jobban működő feldolgozást, a Megáll az időt valahogy a Nyers is jobban eltalálta néhány éve. 

Összességében nem ez lesz a kedvenc Palya Bea albumom, de figyelemre méltó és különleges gyöngyszem a gyűjteményben.